Írtam már a blogra wargame témában, írtam már könyvajánlót is (aminek a következő része remélhetőleg egy héten belül kész lesz) és itt az ideje, hogy írjak a harmadik blogtémáról, a saját projektekről is! 

Én magam nem vagyok egy nagy kompetitív szellem. Számomra ez a hobbi a festésről, a kielégíthetetlen gyűjtőszenvedélyről és a barátságos "sörmeccsekről" szól. No meg az oktatásról és bemutatózásról! 

Idén tavasszal megkíséreltem Kings of War versenysorozatot szervezni a HammerTime Cafe-ba, de két nehezen összejött forduló után lemondtam az egész versenyszféráról. Egészen addig, amíg meg nem kaptam az értesítőt, hogy meghívtak a Kaba cimborám által is szervezett debreceni, barátságos lélegzetvételű 1000 pontos versenyre! 

Rögtön éreztem, ezt bizony nem fogom kihagyni! Már csak az volt a kérdés, hogy milyen sereget vigyek? Örök kedvenceimet, a sörivó, marcona törpöket, vagy Ophidia keleti hegyeinek homokos kriptáiban nyugvó élőhalottjait?

Napokig tartó elmélkedés után végül úgy döntöttem, hogy a hosszú szakállas és természetüknél fogva rövid távon veszélyes (kivéve az ágyúik...) törpjeimet vezényelem majd a csatába! 

A verseny leírását itt, az alapozó háttértörténetet pedig emitt találjátok! 

Most pedig következzen egy rövid háttértörténeti prológus Stormheim (közös nyelven Viharbérc) törp klánjáról, a híres Debrecenvári hadjáratot megelőző hetekből! 

Hangulat aláfestő zene (Barátod a jobb klikk és ismétlés! ;) )

'Mennydörgőhangú' Whulfri fejedelem, Fekri fia végignézett a csarnokon. A hatalmas, hegy gyomrából kifaragott terem falán ősi kárpitok lógtak, melyeken az elődök nagy tetteit festették meg sok-sok törpöltővel ezelőtt. A kárpitok mellett ormótlan fejszék, pörölyök és pallosok lógtak, melyek nem voltak sokkal fiatalabbak magánál a városnál. Ezen fegyverek mindegyikét Stormheim alapítása után, egy-egy klánúr ajándékozta az első fejedelemnek, tisztelete és szövetsége jeléül.

A falakon szépen faragott tartóikban világító kövek fénye derengett, melyek előtt nagy kőtálakban tűzek lobogtak. A termet középen egy öt fokból álló lépcsősor egy magasabb és egy alacsonyabb részre osztotta. Mind a két szint közepén egy-egy hosszú és széles, őrfenyőből készült asztal állt, melyeken csak úgy roskadoztak a finom ételektől és italoktól. Az asztalok mellett pedig gazdag és befolyásos törpök hada ült. Egyesek díszes ruhákat és ékszereket, míg mások ünnepi vértezet és fegyvereket viseltek. Sokan magukkal hozták kutyáikat, sólymaikat vagy baglyaikat is a lakomára ezzel is mutatva magas státuszukat. Az alsó asztal kétszer olyan hosszú volt, mint a feslő, melynek asztalfőjén maga a fejdelem foglalt helyet, rúnákkal ékesített trónusában.

Körülötte az asztal két oldalán négy törpe ült, magas támlájú székekben, kiknek ruhái és ékszerei hatalmas vagyonról árulkodtak. Ők viszont az alsó asztal mellett mulatozó társaikkal ellentétben nem étkeztek, beszélgettek vagy nyakalták a sört és a tüzes vizet. Ők voltak Stormheim legfőbb céhes urai, és bár az étkezésre felszólító parancsot már rég kiadták, nem nyúltak az étkekhez vagy az alkoholhoz, amíg maga a fejedelem nem kezdett neki a vacsorának. Ez is egyike volt a törpök temérdek furcsa és különc szokásának, hagyományának.

A fejedelem jobb oldalán ült Lóni fia Lóni, a Fegyverkovácsok céhének öreg, ősz szakállás, kopaszodó és szemlencsét viselő nagymestere. Mellette, a halvány kéken izzó rúnavértes, szikár Farin kapitány, a Kapuőr céh mestere foglalt helyet. A maga 80 évével még fiatal törpnek számított, de rátermett harcos volt, aki előtt fényes jövő állt. Velük szemben ült a kövér, fonott vörös szakállú és éhes tekintetű Velkar fia 'Éhes' Telkar, a Bányász céh mestere, kinek vagyona már-már a fejedelmi kincstárral vetekedett. Mellette pedig a terem legöregebb törpje, a földig érő fehér szakállas Virah Mester, a Rúnafaragók céhének ura és a Rúnapapok rendjének főpapja foglalt helyet. Ezen céh már évszázadok óta a papság kezében volt, akik közvetlenül felügyelték a vagyonokat érő, misztikus relikviák, a rúnakövek gyártását. Szemei olyan aprók voltak akár egy vakondé, de a történetek szerint, nem is volt rájuk szüksége. Vállán ugyanis mindig ott pihent hófehér kuvikja, kinek szemeivel állítólag maga a mester is képes volt látni. 

Az alsó asztalnál pedig a város kisebb céheinek mesterei, őrségparancsnokok, kalmárok, hadi- és bányamérnökök, fővadászok és alkimisták foglalhattak helyet. Közülük is csak a legvagyonosabbak kerülhettek Stormheim urai közé, és csak ezen kiváltságosak ülhettek a fejedelem asztalához. 

Whulfri fejdelem gondolataiba merülve simogatta vörös szakállát. Kémei már jelentették, hogy déli hegyeken túl Debrecenvár, azaz törp nyelven Kazad'recen környékén sötét erők és kapzsi rablóbandák gyülekeznek. Van ott egy elveszett ereklye, ami nem kerülhet gonosz kézbe, Stormheim fejedelme pedig nem nézheti tétlenül, hogy uradalmához íj közel megerősödjön a sötétség hatalma.   

Újra végignézett a csarnokban összegyűlt céhes képviselőkön, katonákon és a vagyonos polgárokon, majd mamutcsont berakásos korsójáért nyúlt. Telkarból ekkor hatalmas sóhaj tört fel, és egy éhes rémfarkas falkát megszégyenítő sebességgel esett neki a tányérján lévő vadkansültnek. 

'Hadd mulassanak még egy kicsit! - gondolta Whulfri. 'A rossz híreket majd csak a lakoma után mondom el nekik. Úgy is lesz közöttük olyan, aki csak a történetek szereplőjeként tér majd haza...' 

A következő részben a seregmustráról jelentkezem majd, természetesen sok képpel! ;) 

 -Dwalin